A gyöngyfűzés története egészen az őskorig nyúlik vissza. Kezdetben még csontból, agyagból, kagylóból, és különböző magvakból készítettek ékszereket, később már borostyánt, kék illetve sárga üveggyöngyöt, vasgyöngyöt használtak. Egyes népeknél a gyöngyékszerek viselése még a ruházat megjelenését is megelőzte. A gyöngyből készült ékszereket elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi éket. Emellett a főúri és paraszti kultúrában egyaránt fellelhető volt a gyöngyös párta, melyet az ékszerek királynőjeként is ismernek. Manapság egyre nagyobb a gyöngyök választéka, mind színük, mind méretük alapján. A gyöngyfűzéshez szükség van gyöngyökre, különböző vastagságú damilokra, drótra, fonalra vagy gumicérnára, kapocsra és kis fogóra. Ez egy olyan mesterség, melyhez nincs szükség másra, mint a szükséges eszközökre, türelemre és kreativításra.

A foglalkozást vezeti: Tóth Beáta, Manus Pulchrae Egyesület

A hímzés a magyar nyelvterület minden régiójában évszázadok óta elterjedt mesterség.
A hímzések változatos technikákkal és sokféle öltéssel készülhetnek. Ilyenek például a keresztöltés, vagdalás, írásos technikák.
Az archaikus példányok között gazdag tárháza van a szabadrajzú, kazettás szerkezetű, növényi festékkel festett gyapjú daraboknak, ezeket pamuttal hímzik. Ez a technika már a reneszánsz textilkultúrában is fellelhető volt.

A foglalkozás vezetője: Bálint Rozália, Erdélyi Magyar Népművészek Egyesülete

A szövés mestersége több mint 9000 éves történelemmel bír.
Bár ma már egyre kevesebben űzik e mesterséget, nálunk, Erdélyben még mindig akad olyan falusi ház, ahol, főként télen, csattog az osztováta, vagyis a szövőszék. Ilyenkor készül a cserge néven is ismert vastag, meleg gyapjútakaró. Gyapotból, kenderből és lenből vagy ezek keverékéből hímes törülközőket, abroszokat, futókat, falvédőket, kispárnákat, sodrott gyapjúból szőnyeget szőnek. A szőtteseket már a kezdetektől díszítő motívumokkal látták el, ezzel ékesítették lakásaikat.

A foglalkozás vezetője: Barcasági Csángó Egyesület

A tojásdíszítés vagy tojásírás mestersége a húsvéti népi hagyományokhoz köthető. A hímes tojás számos nép hitvilágában a húsvéti ünnepkör ősi, kultikus szimbóluma, az újjászületés, a feltámadás jelképe, de ugyanakkor termékenységszimbólum is. A leányok húsvét vasárnapján hímes tojásokat festettek, melyeket átadtak a locsolkodó fiúknak.
A húsvéti tojások különböző technikákkal készülhetnek, és nem csupán tyúktojásból, de fából is gyönyörű hímeseket készítenek, sőt patkolt változatuk is létezik.
Általánosan elterjedt az írott tojás. A díszítéshez ecsetet, írókát, szivacsot, csepegtetéshez viaszt, a fényesítéshez pedig olajat használnak. Az íróka segítségével, meleg viasszal írják a mintát a szobahőmérsékletű tojásra, utána festőlébe mártják. Ma is kedvelt a hagymahéjból főzött oldat. Miután a tojás átvette a festőlé színét, kiveszik belőle, megszárítják és puha, felmelegített textilneművel áttörlik azokat. Szalonnával átdörzsölve teszik fényessé a tojások felületét.
Ahány tojásdíszítő mester, annyi féle díszítőelem, szinte bármit rá lehet tenni a tojásokra.

A foglalkozást vezeti: Barcasági Csángó Egyesület

A gyöngyfűzés története egészen az őskorig nyúlik vissza. Kezdetben még csontból, agyagból, kagylóból, és különböző magvakból készítettek ékszereket, később már borostyánt, kék illetve sárga üveggyöngyöt, vasgyöngyöt használtak. Egyes népeknél a gyöngyékszerek viselése még a ruházat megjelenését is megelőzte. A gyöngyből készült ékszereket elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi éket. Emellett a főúri és paraszti kultúrában egyaránt fellelhető volt a gyöngyös párta, melyet az ékszerek királynőjeként is ismernek. Manapság egyre nagyobb a gyöngyök választéka, mind színük, mind méretük alapján. A gyöngyfűzéshez szükség van gyöngyökre, különböző vastagságú damilokra, drótra, fonalra vagy gumicérnára, kapocsra és kis fogóra. Ez egy olyan mesterség, melyhez nincs szükség másra, mint a szükséges eszközökre, türelemre és kreativításra.

A foglalkozást vezeti: Sánta Emőke, Kallós Zoltán Alapítvány

Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete

A fafaragás egyidős az emberiséggel. Kialakulásában nagy szerep jutott a pásztoroknak, az egyre szebb, motívumokban gazdag pásztorbotok hozzájárultak ahhoz, hogy számtalan használati eszköz készüljön fafaragással.
A fafaragás első lépése a fa kiválasztása. A gyümölcsfák a legalkalmasabbak a faragásra, ilyenek a diófa, juharfa, cseresznyefa, tölgyfa, de kedvelt még a hársfa és az éger is.
A nyers fát könnyebb faragni, de később vetemedik és repedezik. A használati és dísztárgyak száraz fából készülnek. A kemény fák faraghatóságát javíthatjuk, ha vékony petróleum réteggel bekenjük őket faragás előtt. A különböző fafajták különböző faragási eszközöket kívánnak meg, mint a bicska, vésők, karcoló, vájó szerszámok, csiszolók.
A fafaragással készülhetnek tárgyi eszközök, dísztárgyak, kopjafák, és a székelyeknél megjelenő székelykapu.

A foglalkozást vezeti: Sándor Attila, Erdélyi Magyar Népművészek Egyesülete

A fazekasság során égetett agyagból állítanak elő használati tárgyakat, elsősorban edényeket. A legismertebb hagyományos eljárás a korongozás, amikor egy kerek lapot egy függőleges központi tengelyen gyorsan forgatnak. Ezt a mozgást sok esetben a tengely alján lévő nagyobb fakorong lábbal való hajtásával érik el. A felső részre kerül a tisztított agyag, melyet a mester vizesen formál megfelelő mozdulatokkal, vagyis nedves kézzel, illetve egy vizes bőrdarabbal alakítja ki az edényt. Így készül el a forgástest, amelyet később kiegészítenek például egy füllel, ha kancsót készítenek.
Ezután a díszítés következik, amit még a puha agyagba vájnak. Ezt követően szárítják, majd égetik az edényeket. Az égetés igen hosszadalmas folyamat, nem ritka, hogy 6-8 óráig tart a kemencében. Ezeket az edényeket az eljárás végén mázzal vonják be, hogy a vizet ne eresszék át. A mázzal való bevonás (mázazás) után magasabb hőfokon másodszor is kiégetik a tárgyakat, ez a ráégett máz teszi vízhatlanná az edényeket.

A foglalkozás vezetői: Tóth József és Ilona

A gyöngyfűzés története egészen az őskorig nyúlik vissza. Kezdetben még csontból, agyagból, kagylóból, és különböző magvakból készítettek ékszereket, később már borostyánt, kék illetve sárga üveggyöngyöt, vasgyöngyöt használtak. Egyes népeknél a gyöngyékszerek viselése még a ruházat megjelenését is megelőzte. A gyöngyből készült ékszereket elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi éket. Emellett a főúri és paraszti kultúrában egyaránt fellelhető volt a gyöngyös párta, melyet az ékszerek királynőjeként is ismernek. Manapság egyre nagyobb a gyöngyök választéka, mind színük, mind méretük alapján. A gyöngyfűzéshez szükség van gyöngyökre, különböző vastagságú damilokra, drótra, fonalra vagy gumicérnára, kapocsra és kis fogóra. Ez egy olyan mesterség, melyhez nincs szükség másra, mint a szükséges eszközökre, türelemre és kreativitásra.

A foglalkozást vezeti: Felszegi Melinda, Szamosújvári Népművészek Egyesülete

Gyapjúból, szinte bármilyen textília készülhet.
A gyapjúnak többféle típusa ismert, az egyik ilyen a nemezeléshez alkalmas mosott fésült gyapjú, amelyből akár takarókat, táskákat, de különböző ékszereket és játékokat is készítenek.
A nemezkészítés őshazája Ázsia, itt volt alkalmas a vidék juhtartásra. A szó eredete perzsa, jelentése „ver”, ami összefügg a nemez készítésével, ugyanis az alapanyagot összedöngölik, „összeverik”, illetve összegyúrják. A nemezelés alapja, hogy meleg vízzel és kevés szappannal összedolgozzák a gyapjút, mely vastag, és jó szigetelőanyaggá áll össze. A nemezt lehet szabni, varrni, festeni, díszíteni. Azt, hogy mi készül a színes gyapjúból az a mi ügyességünktől, és kreativitásunktól függ.

A foglalkozás vezetői: Csíki Emőke, Nagy Erika, Mihály Eszter, Harangláb Kulturális Egyesület

Harangláb Kulturális Egyesület

Gyapjúból, szinte bármilyen textília készülhet.
A gyapjúnak többféle típusa ismert, az egyik ilyen a nemezeléshez alkalmas mosott fésült gyapjú, amelyből akár takarókat, táskákat, de különböző ékszereket és játékokat is készítenek.
A nemezkészítés őshazája Ázsia, itt volt alkalmas a vidék juhtartásra. A szó eredete perzsa, jelentése „ver”, ami összefügg a nemez készítésével, ugyanis az alapanyagot összedöngölik, „összeverik”, illetve összegyúrják. A nemezelés alapja, hogy meleg vízzel és kevés szappannal összedolgozzák a gyapjút, mely vastag, és jó szigetelőanyaggá áll össze. A nemezt lehet szabni, varrni, festeni, díszíteni. Azt, hogy mi készül a színes gyapjúból az a mi ügyességünktől, és kreativitásunktól függ.

A foglalkozás vezetői: Csíki Emőke, Nagy Erika, Mihály Eszter, Harangláb Kulturális Egyesület

A gyöngyfűzés története egészen az őskorig nyúlik vissza. Kezdetben még csontból, agyagból, kagylóból, és különböző magvakból készítettek ékszereket, később már borostyánt, kék illetve sárga üveggyöngyöt, vasgyöngyöt használtak. Egyes népeknél a gyöngyékszerek viselése még a ruházat megjelenését is megelőzte. A gyöngyből készült ékszereket elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi éket. Emellett a főúri és paraszti kultúrában egyaránt fellelhető volt a gyöngyös párta, melyet az ékszerek királynőjeként is ismernek. Manapság egyre nagyobb a gyöngyök választéka, mind színük, mind méretük alapján. A gyöngyfűzéshez szükség van gyöngyökre, különböző vastagságú damilokra, drótra, fonalra vagy gumicérnára, kapocsra és kis fogóra. Ez egy olyan mesterség, melyhez nincs szükség másra, mint a szükséges eszközökre, türelemre és kreativításra.

A foglalkozást vezeti: Tóth Beáta, Manus Pulchrae Egyesület

A szövés mestersége több mint 9000 éves történelemmel bír.
Bár ma már egyre kevesebben űzik e mesterséget, nálunk, Erdélyben még mindig akad olyan falusi ház, ahol, főként télen, csattog az osztováta, vagyis a szövőszék. Ilyenkor készül a cserge néven is ismert vastag, meleg gyapjútakaró. Gyapotból, kenderből és lenből vagy ezek keverékéből hímes törülközőket, abroszokat, futókat, falvédőket, kispárnákat, sodrott gyapjúból szőnyeget szőnek. A szőtteseket már a kezdetektől díszítő motívumokkal látták el, ezzel ékesítették lakásaikat.

A foglalkozás vezetője: Barcasági Csángó Egyesület

A fazekasság során égetett agyagból állítanak elő használati tárgyakat, elsősorban edényeket. A legismertebb hagyományos eljárás a korongozás, amikor egy kerek lapot egy függőleges központi tengelyen gyorsan forgatnak. Ezt a mozgást sok esetben a tengely alján lévő nagyobb fakorong lábbal való hajtásával érik el. A felső részre kerül a tisztított agyag, melyet a mester vizesen formál megfelelő mozdulatokkal, vagyis nedves kézzel, illetve egy vizes bőrdarabbal alakítja ki az edényt. Így készül el a forgástest, amelyet később kiegészítenek például egy füllel, ha kancsót készítenek.
Ezután a díszítés következik, amit még a puha agyagba vájnak. Ezt követően szárítják, majd égetik az edényeket. Az égetés igen hosszadalmas folyamat, nem ritka, hogy 6-8 óráig tart a kemencében. Ezeket az edényeket az eljárás végén mázzal vonják be, hogy a vizet ne eresszék át. A mázzal való bevonás (mázazás) után magasabb hőfokon másodszor is kiégetik a tárgyakat, ez a ráégett máz teszi vízhatlanná az edényeket.

A foglalkozás vezetője: Tóth József és Tóth Ilona

A fazekasság során égetett agyagból állítanak elő használati tárgyakat, elsősorban edényeket. A legismertebb hagyományos eljárás a korongozás, amikor egy kerek lapot egy függőleges központi tengelyen gyorsan forgatnak. Ezt a mozgást sok esetben a tengely alján lévő nagyobb fakorong lábbal való hajtásával érik el. A felső részre kerül a tisztított agyag, melyet a mester vizesen formál megfelelő mozdulatokkal, vagyis nedves kézzel, illetve egy vizes bőrdarabbal alakítja ki az edényt. Így készül el a forgástest, amelyet később kiegészítenek például egy füllel, ha kancsót készítenek.
Ezután a díszítés következik, amit még a puha agyagba vájnak. Ezt követően szárítják, majd égetik az edényeket. Az égetés igen hosszadalmas folyamat, nem ritka, hogy 6-8 óráig tart a kemencében. Ezeket az edényeket az eljárás végén mázzal vonják be, hogy a vizet ne eresszék át. A mázzal való bevonás (mázazás) után magasabb hőfokon másodszor is kiégetik a tárgyakat, ez a ráégett máz teszi vízhatlanná az edényeket.

A foglalkozás vezetője: Vizi Jenő, Erdélyi Magyar Népművészek Egyesülete

A hímzés a magyar nyelvterület minden régiójában évszázadok óta elterjedt mesterség.
A hímzések változatos technikákkal és sokféle öltéssel készülhetnek. Ilyenek például a keresztöltés, vagdalás, írásos technikák.
Az archaikus példányok között gazdag tárháza van a szabadrajzú, kazettás szerkezetű, növényi festékkel festett gyapjú daraboknak, ezeket pamuttal hímzik. Ez a technika már a reneszánsz textilkultúrában is fellelhető volt.

A foglalkozás vezetője: Bálint Rozália, Erdélyi Magyar Népművészek Egyesülete

Harangláb Kulturális Egyesület

A gyöngyfűzés története egészen az őskorig nyúlik vissza. Kezdetben még csontból, agyagból, kagylóból, és különböző magvakból készítettek ékszereket, később már borostyánt, kék illetve sárga üveggyöngyöt, vasgyöngyöt használtak. Egyes népeknél a gyöngyékszerek viselése még a ruházat megjelenését is megelőzte. A gyöngyből készült ékszereket elsősorban nyakban, több sorban felfűzve, vagy gallérként viselték, mint ünnepi éket. Emellett a főúri és paraszti kultúrában egyaránt fellelhető volt a gyöngyös párta, melyet az ékszerek királynőjeként is ismernek. Manapság egyre nagyobb a gyöngyök választéka, mind színük, mind méretük alapján. A gyöngyfűzéshez szükség van gyöngyökre, különböző vastagságú damilokra, drótra, fonalra vagy gumicérnára, kapocsra és kis fogóra. Ez egy olyan mesterség, melyhez nincs szükség másra, mint a szükséges eszközökre, türelemre és kreativításra.

A foglalkozást vezeti: Bartha Katalin, Szamosújvári Népművészek Egyesülete

Kallós Zoltán Alapítvány

Gyapjúból, szinte bármilyen textília készülhet.
A gyapjúnak többféle típusa ismert, az egyik ilyen a nemezeléshez alkalmas mosott fésült gyapjú, amelyből akár takarókat, táskákat, de különböző ékszereket és játékokat is készítenek.
A nemezkészítés őshazája Ázsia, itt volt alkalmas a vidék juhtartásra. A szó eredete perzsa, jelentése „ver”, ami összefügg a nemez készítésével, ugyanis az alapanyagot összedöngölik, „összeverik”, illetve összegyúrják. A nemezelés alapja, hogy meleg vízzel és kevés szappannal összedolgozzák a gyapjút, mely vastag, és jó szigetelőanyaggá áll össze. A nemezt lehet szabni, varrni, festeni, díszíteni. Azt, hogy mi készül a színes gyapjúból az a mi ügyességünktől, és kreativitásunktól függ.

A foglalkozás vezetői: Csíki Emőke, Nagy Erika, Mihály Eszter, Harangláb Kulturális Egyesület

A tojásdíszítés vagy tojásírás mestersége a húsvéti népi hagyományokhoz köthető. A hímes tojás számos nép hitvilágában a húsvéti ünnepkör ősi, kultikus szimbóluma, az újjászületés, a feltámadás jelképe, de ugyanakkor termékenységszimbólum is. A leányok húsvét vasárnapján hímes tojásokat festettek, melyeket átadtak a locsolkodó fiúknak.
A húsvéti tojások különböző technikákkal készülhetnek, és nem csupán tyúktojásból, de fából is gyönyörű hímeseket készítenek, sőt patkolt változatuk is létezik.
Általánosan elterjedt az írott tojás. A díszítéshez ecsetet, írókát, szivacsot, csepegtetéshez viaszt, a fényesítéshez pedig olajat használnak. Az íróka segítségével, meleg viasszal írják a mintát a szobahőmérsékletű tojásra, utána festőlébe mártják. Ma is kedvelt a hagymahéjból főzött oldat. Miután a tojás átvette a festőlé színét, kiveszik belőle, megszárítják és puha, felmelegített textilneművel áttörlik azokat. Szalonnával átdörzsölve teszik fényessé a tojások felületét.
Ahány tojásdíszítő mester, annyi féle díszítőelem, szinte bármit rá lehet tenni a tojásokra.

A foglalkozást vezeti: Barcasági Csángó Egyesület